A fejemet kitartóan ütögettem a konyhaasztal mahagóni színű lapjához és közben halkan nyöszörögtem

-Nem, nem, nem,nem akarom. Elegem van. Az emberek együgyű barmok. Nyomingerek. Nem érdekelnek.

Majd miután lassacskán fájdalom kezdett éledni koponyámban, simán az asztalon hagytam, Hadd nyugodjon.

Valami kizökkentett a semmi közepéről ahová elvonultam mélázni, pedig szép helyen voltam, zöld mezővel, nyuszikákkal meg minden. Nagyot pislogtam, majd az egész napos munkában megfáradt szemeimet ráemeltem. Természetesen gőzöm sem volt, hogy miről beszél, így gyönyörű életképet mutathattunk. Én bámultam őket, ők bámultak engem, olybá tűnt most már így is maradunk, míg nap süt az égen és míg kocsma van minden második sarkon.

Nem csak ez a nap, de az elkövetkezendőek is borzalmasak voltak. Nem jutottunk egyről a kettőre. Tulajdonképpen semmire sem sikerült rájönni, azt kivéve, hogy a szomszéd öregasszony lopja az újságot és nem is fáj semmije, kiválóan tud ugyanis kutyák elől rohanni. Megjegyezném, hogy eme kegyetlenséggel elkövetett kísérletet nem én ötöltem ki, bár hogy úgy kacagtam hogy a könnyem is kifolyt, az tagadhatatlan. Óóó, én szörnyeteg! A másik szomszédom pedig nem remete, ugyanis éjszaka van vendége bőven (ha tudják, mire gondolok).

2. fejezet
Ipi-apacs a tus alatt, vókingonszánsájn és jobb nem ismerni az embereket

Álmomban dinoszauruszok lepték el a földet, én pedig baltával a kezemben és egy fekete-fehér kiscicával az oldalamon harcoltam ellenük. Hogy sikeresen-e arra már nem emlékeztem, hiszen az álom olyan gyorsan röppent tova, hogy csak pár foszlányra emlékeztem. Arra azonban elég volt, hogy aprócska mosoly játsszon a szám sarkában ébredéskor, amit azon nyomban agyonvert szöges bunkóval a hirtelen jelentkező fejfájás. Úgy éreztem magam, mint aki egész éjjel a falba verte a buksiját.Hatalmasakat pislogva és ásítozva gördültem le az ágyról. Félig csukott szemmel és fél mamuszban botorkáltam ki a konyhába, egyenesen a kávéfőzőhöz természetesen. Lenyomtam a cinkosan rám kacsintó piros gombot és vártam az illatos, fekete csodát. Leroskadtam az egyik székbe, fejemet a pultra pakolva, kezeim az asztalka alá lógtak ernyedten.

Ültem a laptop előtt és magamba roskadva a képernyőre meredtem. Ujjaim éppen hogy érintették a billentyűket azonban nem nyomtam le egyiket sem, csak doboltam rajtuk. Ugyan mire kereshetnék rá? Láthatatlan emberekre valami magyar író könyvét, meg egy tucat béna filmet dobott ki a kereső, sőt még egy rakat kiállítást is. Sherlock Holmes, és Watson nevére pedig nyilván a fiktív karakterekkel kapcsolatos dolgokat, amit a két ismeretlen ugyan lelkesen tanulmányozott és hol elismerően, hol rémüldözve meregették a szemüket a kijelzőre. Én pedig úgy csapkodtam jobbra meg balra a kezemmel, mint akit egy szúnyograj támadott meg, mivel teljesen összemaszatolták ujjaikkal a képernyőmet. Ettől pedig köztudottan frászt kapok … undorító … fujj. Olyanok voltak, mint a gyerekek, akik valami új játékhoz jutottak, bár játszanának máshol inkább.

Este 7 óra volt, a piros falióra ütemesen kattogott, a konyha pedig 120 wattos fényárban úszott. Sokan ismerik azt az érzést, amikor a jól megtervezett, vagy legalább is kellemesen monoton életük a feje tetejére áll. Többen, mint kellene. A konyha közepén állva én, Adeline Harris rá kellett hogy jöjjek, mennyivel édesebb az unalom, a napi 12 óra munka, mint valami, amit egész egyszerű képtelen vagyok feldolgozni. Valami dolgozott még belül, az óramutatók ritmusára szép lassan átszelve a lakást a nappaliban tértem magamhoz. Bár ez erős kifejezés, ugyanis továbbra sem tudtam, hogy most mégis mi a franc történik körülöttem, csak bámultam a falat meredten, mintha azt várnám, hogy valaki szép, míves betűkkel felírja a megoldást. Majd könyörögni kezdtem, hogy ez ne történjen meg, pont elég hogy két kitalált alak kószál a lakásomban, nem hiányzik, hogy még mindenféle ákom-bákomot lássak a falamon, amit utána természetesen nekem kellene újrafesteni.

Kurt Jamison híres volt az őrsön, de nem heroikus tettei miatt vált azzá, hiszen se golyófogó, se utcai harcos hírében nem állt. Ellenben az összes hihetetlen idétlen ügyet bevonzotta. Bár egy ideje pihenővágányon voltak az idióták, Kurt nem reménykedett abban, hogy véget ér ez a korszak, mivel azóta tartott, hogy betette a lábát az őrsre. Reggel útban a munkahelyére, határozottan elfogta egy olyan érzés, hogy ma megint „szerencséje” lesz valami normálatlan emberkéhez. Mivel már csak egy órája volt hátra a szolgálatból buzgón imádkozott a járőrautóban, amikor a rádió recsegése elhessegette a hiú ábrándot, hogy nyugodtan töltheti a maradék idejét.

Hogy tisztázódtak-e? Nem mondanám. Hogy udvarias volt, mert bemutatkozott? Igen. De hogy teljességgel őrült az illető, ebben biztos voltam. Rezignáltan rápillantottam a konyhai órára, délután fél 5 volt. Teára alkalmas idő, az kétségtelen. A szemét a kedvenc piros pöttyös bögrémből ivott. Egy magyarországi barátom küldte egy adag túró rudival. Gyors fejszámolást végeztem, és szívem szerint megkértem volna őket arra, hogy legyenek kedvesek és fáradjanak vissza reggel pontban fél 7-kor. Akkor majd remélhetőleg fogok tudni valami értelmes válasszal szolgálni a mókás kedvű úriember nevére. A lakcímem kétségtelenül a Baker Street 221B volt, viszont Sherlock Holmes, nem hogy itt nem lakott jelenleg, de ráadásul nem is valós a figura. Nem voltam valami nagy krimi rajongó, de az ő nevét ki ne ismerné.