Hogy tisztázódtak-e? Nem mondanám. Hogy udvarias volt, mert bemutatkozott? Igen. De hogy teljességgel őrült az illető, ebben biztos voltam. Rezignáltan rápillantottam a konyhai órára, délután fél 5 volt. Teára alkalmas idő, az kétségtelen. A szemét a kedvenc piros pöttyös bögrémből ivott. Egy magyarországi barátom küldte egy adag túró rudival. Gyors fejszámolást végeztem, és szívem szerint megkértem volna őket arra, hogy legyenek kedvesek és fáradjanak vissza reggel pontban fél 7-kor. Akkor majd remélhetőleg fogok tudni valami értelmes válasszal szolgálni a mókás kedvű úriember nevére. A lakcímem kétségtelenül a Baker Street 221B volt, viszont Sherlock Holmes, nem hogy itt nem lakott jelenleg, de ráadásul nem is valós a figura. Nem voltam valami nagy krimi rajongó, de az ő nevét ki ne ismerné.
Ekkor már a sarokban ültem a hűtő mellett, talán rémületemben, talán meglepetésemben kucorodtam oda, erre sajnos nem emlékszek. A padló rettentő hideg volt, átsütött a vékony, fekete farmeron. A John-nak nevezett illető –jesszus, Jonh Watson- enyhén oldalra döntött fejjel méregetett, mint egy jól nevelt németjuhász, kétségtelenül őrült társa pedig előttem álldogált, és összehúzott szemöldökkel bámult rám. A helyzet nem volt biztatónak mondható továbbra sem, és még mindig nem tudtam mit tehetnék, hogy a két diliházból szökött, „muszájkabátos” fickó eltűnjön a konyhámból.
-Nos –szedtem végre össze a bátorságomat- amennyiben maga tényleg ennyire udvarias Mr Ho-Holmes, akkor én most leginkább felhívnám a rendőrséget, és akkor valami kedves egyenruhással elbeszélgetünk arról, hogy kié is a lakás.
Csokornyakkendő –uraság szabadjára engedte szemöldökét, majd egy vállrándítással visszaszökdécselt árválkodó székéhez. Hogy a francba tud ilyen könnyed és láthatólag lelkes lenni? Lehuppant, kortyolt, rám nézett. Hatalmas szempillái voltak. Bár nem tudom, egyáltalán hogy vettem észre, de csoda hogy nem szúrta vele ki a saját szemét.
-Ahogy óhajtja, nekünk nincs takargatni valónk. Így van Watson?
Úristen, tényleg Watson.
-Abszolúte nyugodt vagyok barátom. Viszont a kis hölgy, ha nyilatkozna a nevéről, akkor még elégedett is lennék –határozottan volt valami kutyás a tekintetében, bár nem állítom, hogy odasétáltam volna megvakargatni a füle tövét.
-Adeline Harris vagyok. –bukott ki belőlem anélkül, hogy elgondolkoztam volna, mégis mi közük hozzá. Azonnal a telefonom után kezdtem matatni a jobb zsebemben. Nem volt ott, természetesen. Szélsebesen futtattam végig a szemem a konyhán. Eperüdítő a sárga falon, úristen, ha anyám meglátja. Koncentrálj basszus! Telefon. Lehajoltam a táskámért, majd áttúrtam az egészet érte. Kulcs, belépőkártya, zsepitömkeleg, könyv, parfüm, áh megvan. Diadalittasan, mint Szimbát a királyok hegyén, tartottam magam elé ezeréves mobilomat.
-Mire készül? –kérdezte Watson. Mintha rémületet láttam volna a tekintetében, ami vaskapocsként őrizte a kezemben fekvő szerencsétlenséget.
-Ömm gondoltam akkor hívom a zsarukat.
-Azt eddig értem, de mi van magánál?
Úristen, nem csak őrültek, de tök hülyék is, Most a csodadetektívre néztem. Ujjaival dobolt az asztalon, és láthatólag ő is érdeklődéssel figyelte a kezemben heverő telefont, mintha valami különleges darab lett volna, pedig Temzét lehetne vele rekeszteni.
-Ehh, hagyjon már.
Gyakorlott mozdulattal nyomogattam a számokat, nem mintha olyan sűrűn beszéltem volna a rendőrséggel, de telefonos kisasszony lévén csuklóból ment a tárcsázás, csukott szemmel is.
-Jó napot! Adeline Harris vagyok a Baker street 221B-ből és van két betolakodó a…-oldalra pillantottam, igen, még mindig ott ültek. Watson határozottan riadtan, Sherlock érdeklődve- a konyhámban………..nem nem támadtak meg…………nem, nincs náluk semmi értéktárgyam…fegyver sem….mi az hogy mégis akkor mi bajom van? Mondom, hogy két idegen ül a konyhámban, ez magának nem elég baj?.......hogy akkor mit csinálnak? Hát kérem, isszák a teámat. A…a..a mangósat –tettem hozzá valamivel halkabban miközben lesütöttem a szemem- feltétlenül ide kell jönniük…..igen, ragaszkodom hozzá….köszönöm. Viszhall!
