Ültem a laptop előtt és magamba roskadva a képernyőre meredtem. Ujjaim éppen hogy érintették a billentyűket azonban nem nyomtam le egyiket sem, csak doboltam rajtuk. Ugyan mire kereshetnék rá? Láthatatlan emberekre valami magyar író könyvét, meg egy tucat béna filmet dobott ki a kereső, sőt még egy rakat kiállítást is. Sherlock Holmes, és Watson nevére pedig nyilván a fiktív karakterekkel kapcsolatos dolgokat, amit a két ismeretlen ugyan lelkesen tanulmányozott és hol elismerően, hol rémüldözve meregették a szemüket a kijelzőre. Én pedig úgy csapkodtam jobbra meg balra a kezemmel, mint akit egy szúnyograj támadott meg, mivel teljesen összemaszatolták ujjaikkal a képernyőmet. Ettől pedig köztudottan frászt kapok … undorító … fujj. Olyanok voltak, mint a gyerekek, akik valami új játékhoz jutottak, bár játszanának máshol inkább.

Kinéztem a szobám ablakán. Párás, fülledt idő volt, az utcán kevesen jártak. Az út túloldalán, a pislákoló lámpa alatt egy kockás inges férfi mintha egyenesen az én lakásomat fürkészte volna, majd elővette a telefonját, és vigyorogva tovább indult. Na tessék, nem elég hogy skizofrén vagyok, már paranoiás is. És ezzel egy újabb keresőszónak adtam esélyt. Nézzük csak … skizofrénia… wikipédia. Most légy okos domokos, vagyok-e többen vagy nem? Nem vagyok tini, nem hanyagolom a higiéniát, nem szülök, nem vagyok bizarr (csak fura és lassú) sem nárcisztikus, viszont a beteg nem látja be a betegségét. Ez nem győzött meg arról, hogy skizofrén lennék. Ha az lennék meggyőzne? A SZEMÉT megint köreit rótta –úgy tűnik ez valami hülye, és fölöttébb idegesítő szokása - csak most már a szobában.

- Bahhh, skizofrénia, ugyan kérem, legyen belátással. Ez azért mégiscsak abszurd lenne, nemdebár?

Abszurd. Nem elég abszurd az is hogy egyáltalán ilyenekkel kell foglalkozzam? Felnéztem nyúlánk alakjára, és nagyon, de nagyon szerettem volna elhinni, amit mond, még akkor is, ha csak egy tévképzet csupán, bár ezzel egy időben szívesen meg is rugdostam volna. Még nem döntöttem el, melyiket szeretném jobban. Egy pillanatra el is képzeltem, ahogy vékony hangú agresszorként rárontok és ahol érem ott püfölöm. A KUTYAKÉPŰ hosszú idő után először rám nézett, fészkelődött egy picit, majd megfontoltan formálva a szavakat, kinyitotta a száját.

- Adeline, higgye el, ha valami probléma lenne magával, a rendőr valamicskét kiszúrt volna belőle. Sőt jómagam is orvos volnék, és nem látok Önön mentális betegségre utaló nyomot.

Semmi perc alatt felkaptam a vizet, bár úgy sejtem, nem én vagyok az egyetlen, aki hasonló helyzetben így reagálna, ráadásul mintha életemben először teljesítményem csúcspontján lettem volna, hirtelen valahogy gyorsabb lettem, mind a mozdulataim, mind a gondolataim meglepő sebességgel követték egymást..

- Kedves Watson, ha ugyan így hívják magát. Nem velem van a probléma. Magukkal van a probléma. Mit keresnek itt? Mikor jöttek ide? És mikor fognak elmenni? Miért csak én látom magukat?

- Én megpróbáltam. –szólalt meg Sherlock

- Hogy mi?

- Megpróbáltam elhagyni a lakást az imént. Maguk természetesen észre sem vették, de amint a köreimet róttam a szobában, az ajtóhoz léptem akaratlanul is, de valahogy nem tudtam elhagyni a helyiséget. Nem tudom pontosan leírni az érzést, de talán belső kényszernek, kényszerítésnek nevezném, ami itt tartott.

Elöntött a méreg, nem csodálkoznék, ha a fejem a piros minden színében játszott volna. Ez nem csak SZEMÉT, de idióta is. Belső késztetés. Kényszer. Jesszus. Visszatért a bagoly-effektus, menetrend szerint huhogni kényszerültem, mielőtt azonban nagyon belejöttem volna, körülbelül a harmadik huhhantásnál Sherlock felemelte a kezét.

- Tudom, hogy bugyután hangzik, higgye el nekem, én sem tudom, mi folyik itt, viszont azt annyi biztos, hogy ezt nem hagyjuk annyiban.

Élénk tekintetét társára meresztette és szinte felrikkantott.

- Watson, életünk legnagyobb rejtélyét fogjuk megfejteni.

- Mégpedig?

- Adeline kisasszonyt idézném: Mit keresünk itt? Mikor jöttünk ide? És mikor fogunk elmenni?