Valami kizökkentett a semmi közepéről ahová elvonultam mélázni, pedig szép helyen voltam, zöld mezővel, nyuszikákkal meg minden. Nagyot pislogtam, majd az egész napos munkában megfáradt szemeimet ráemeltem. Természetesen gőzöm sem volt, hogy miről beszél, így gyönyörű életképet mutathattunk. Én bámultam őket, ők bámultak engem, olybá tűnt most már így is maradunk, míg nap süt az égen és míg kocsma van minden második sarkon.

Majd egyszer kiállítják a lakásomat hogy óóó igen, és ez a gyönyörű, élő szoborcsoport a „Bámészék a konyhában” címet viseli, az alkotók maguk állnak modell immáron tíííííííz hosszú esztendeje.  S miközben ezt ecseteli majd a konzervatív külsejű, kontyos nénike bézs, térd alatt érő szoknyában, széles karmozdulattal ölel kebelére.

- Hát nem gyönyörű? –kérdezi majd a vendégeit.

- De igen, csodásak! –mondják majd elragadtatással.

- Ó milyen bájos lányka! –sírják a férfiak, akik nem kaphatnak meg.

- Mekkora orra van annak a bácsinak! – mondják a szemtelen, ámde igazságot kiáltó gyermekek.

Sherlock azonban egy mozdulattal megtörte a csodát és a képzet tovaröppent. Félrebiccentett fejjel keskeny ajka fél mosolyra húzódott, mondhatni gúnyosan.

- Lövésem sincs, miről beszél – nyögtem ki végül álmatagon, lassú fejrángatás közepette.

- Hát nem mondja? Pedig olyan értelmes képet vágott, mint hülye Jimmy, amikor megkérdezték tőle az egyszeregyet –kaccantott fel, majd fél pillanattal később már hahotázott Watsonnal egyetemben. Annyira nem illett hozzájuk ez a hangos vidámság, mint kutyához a nyávogás.

- Annnnnyira szeretném, ha engem is beavatnának a mókába. Tudják, úgy én is élvezném … esetleg … bár magukat ismerve ez kétséges. –összefont karral vártam a regét, vajon mi a jó isten találtak ki ezek ketten.

- Azt ecseteltem az imént, hogy Magácska lehetne London leghíresebb, leglegendásabb, és persze –itt kacsintott egyet a móka kedvéért – legcsinosabb magándetektívje velünk az oldalán.

- Hohohóóó ez örültség –az utóbbi időben leszoktam a huhogásról, ellenben rászoktam a kapálózásra, kézzel-lábbal-fejjel csápolászok, sőőőőt esküdni mernék, hogy még a szemöldököm is tud ellenkezni, nem is akárhogyan.

- Hogy lenne már őrültség. Tudja, hogy mire vagyok képes, nemdebár?

- Tudom –mondtam megadóan, ezzel egy időben reflexből hátradobtam a hajam a vállam mögé –tudom, tudom éééééés igen, nagyon is tudom, de erre maga képes meg a hümmögős barátja, nem pedig én.

Felállt, megszokott, szökellő járásával néhány pillanat alatt közelebb indiánszökkent majd vigyorogva, zöld szemét hipnotikusan az enyémbe fúrta.

- Nagyon úgy tűnik, hogy még mi is itt leszünk egy darabig. Legalább nem lenne hiába, unatkozunk ám. És tudja -itt közel hajolt, mint aki nagy titkot óhajt megosztani szerencsétlen személyemmel-, komolyan mondom, talán még maga is élvezné ezt az egészet.

- Talán –sóhajtottam megadóan, és hogy őszinte legyek, egyre inkább tetszett a gondolat. Bár akadtak kétségeim. Mióta magam mellett tudtam őket, egyre magabiztosabbá váltam, valahogy nem voltam a régi, és ezt mások is észrevették rajtam. Nem túl kellemes mellékhatásai közé tartozott, hogy elkezdtem vitázni az emberekkel.
Hol volt már a régi „mindegyhaggyáneszóljhozzám” Adeline?
Így hát fáradtságomról megfeledkezve talpra szökkentem, felöltöttem legszebb mosolyom:

-Benne vagyok. Rajta fiúk! Tegyenek híressé!