Nem csak ez a nap, de az elkövetkezendőek is borzalmasak voltak. Nem jutottunk egyről a kettőre. Tulajdonképpen semmire sem sikerült rájönni, azt kivéve, hogy a szomszéd öregasszony lopja az újságot és nem is fáj semmije, kiválóan tud ugyanis kutyák elől rohanni. Megjegyezném, hogy eme kegyetlenséggel elkövetett kísérletet nem én ötöltem ki, bár hogy úgy kacagtam hogy a könnyem is kifolyt, az tagadhatatlan. Óóó, én szörnyeteg! A másik szomszédom pedig nem remete, ugyanis éjszaka van vendége bőven (ha tudják, mire gondolok).

Eleinte kételkedtem a SZEMÉT meglátásaiban, de mivel egytől egyig olyan bizonyítékokkal, alkalmanként pedig kísérletekkel szolgált, amik nem hagytak kétséget maguk után, így idővel már természetesnek vettem, hogy az utcán járó-kelő emberekről többet tudok, mint amire kíváncsi lennék. Ugyanis ez karvalyorrú szörnyeteg úgy tartotta karban az elméjét, hogy mindenkiről elmondott mindent, amire csak rájött; honnan jött, hová megy, kivel megy? Nem volt titok. Pedig elhihetik, jobb nem tudni.

Továbbra sem látta őket senki rajtam kívül, és ittlétüket leginkább öööö ... semmihez sem tudtuk hasonlítani. De abban meglehetősen biztosak voltunk, hogy nem vagyok beteg. Ami ugyebár elég megnyugtató. Néhány tettüket valami különös módon én vittem véghez, főként Sherlockét. Mint amikor megböködte(m) a rendőrt, vagy amikor lenyúlt(am) egy almát a piacról. Utóbbi nem volt valami kellemes tapasztalat, mint ahogy öt kiló alma hazacipelése sem volt az.

A kutyaképű javarészt csak hümmögött, és gondterhelt arccal bandukolt mögöttünk, ennek ellenére már kevésbé utáltam mint először. Sherlock pedig mindent és mindenkit megnézett –egy idő után szerencsére már nem tapogatott- és rendületlen vidámsággal tanulmányozta ezt a számára újdonságokkal teli világot. Olyan volt, mint egy kisfiú, ő volt az egyedüli, aki élvezte, hogy rejtve marad a kíváncsi szemek elől. Szerencsére el tudtam hagyni Casper I és Casper II nélkül a házat, bár ha velem akartak jönni, megakadályozni nem tudtam őket benne.

Egyik nap mire hazaértem Sherlock már a laptopot bűvölte (szerintem már jobban értett hozzá, mint én), míg Watson mögötte állt és –bármilyen übermeglepő- hümmögött. Már két hete voltak nálam, szóval már csak körbeforgattam a szemem, ledobtam a táskám és vacsorázni készültem. Bármilyen beteges, megszoktam őket.

-Kedves Adeline! Furcsa egy világban élnek maguk. A zenéjük botrányosan elkorcsosult, a divat -ha szabad így nevezzem- katasztrófális. Ez a férfi például rózsaszín pólót visel virágokkal, citromsárga nadrágot, és vigyorog hozzá, mint egy bolond. Ugyanakkor ezektől eltekintve mégis van valami csodálatos. Valami, aminek a magam korában én is örültem volna. Ezek a kütyük és masinák, amikkel a bűnüldözést segítik, hát ezek valami lenyűgözőek. Komolyan mondom ...lenyűgözőek.

Szava járása volt a : komolyan mondom. Sehol sem olvastam korábban hogy Sherlock Holmes, a hatalmas Sherlock Holmes egy igazi humorzsák, ennek ellenére sokat viccelt, rengeteget mosolygott, és élvezte a felfedezés örömét.

-Hümm....

-És ezek maguknak már természetesek, itt van példának okáért a ...

Csak mondta és mondta és mondta. Rájöttem már, hogy ilyenkor abszolúte semmi értelme megállítani, vagy közbeszólni, hiszen csak azt érem el, mintha beállnék egy vonat elé két pislogással megállásra próbálnám késztetni. Végül úgyis elgázol, keresztülviszi, amit akar, így fül-offot játszottam –zsenáliás saját találmány egyébként, amikor is nem gondolok semmire, így a külső zajok sem jutnak el hozzám, bár mások ezt bambulásnak hívják.

-.....szóval én tudnék segíteni. Ez mégiscsak jobb lenne és jövedelmezőbb, mint a mostani munkája.